Sziasztok

Az alábbi levelelt nem én kaptam, az interneten bukkantam rá, de szerintem tanulságos, ezért lefordítom.

"Mint bizonyára tudod, sok hozzánk hasonló érdeklődésű ember van... olyanok, akik családban élik meg a testi fenyítést. Én egy ilyen kapcsolatban élek. Nem tudom, hogyan lettem "ilyen", de tudom hogy lemondtam harcolni ellene néhány éve.

Bob el akart hagyni néhány éve, mert túl sokat jártam szórakozni. Minden partin ott voltam. Ekkor már nála laktam, és nemigen lett volna hova mennem. A barátaim meggyőztek, hogy próbáljam megtartani, mert nagyon rendes pasi.

Már akkor is sok fenekelős sztorit olvastam, és ő is tudta ezt. Amikor odamentem hozzá, és megkértem, hogy segítsen megváltozni, mégis meglepett amikor azt mondta, hogy úgy látja, nem csak fantáziálnom kéne a fenekelésről, hanem tényleg szükségem van rá. Az elején nagyon nem tetszett, hogy ilyen irányt vesznek a dolgok. Úgy gondolta, hogy megtarthatom barátaimat, továbbra is eljárhatok diszkóba, de mindkettőnknek jót tenne, ha jól elfenekelne amikor hibázok. Megpróbáltuk, és a többi már történelem.

Közben híres DJ lettem. Többet keresek mint ő, én fizetem a számlák nagy részét, de ő idősebb, sokkal műveltebb, értelmiségibb professzor. Ritkán jár el otthonról, inkább otthon tesz-vesz, ha pedig megy valahova, akkor csak értelmiségi összejövetelekre jár, ahol órákig unalmas dolgokról beszélgetnek. Sosem találnátok ki, hogy milyen szigorú és domináns tud lenni.

Szóval így élünk - én, a nyughatatlan, vidám, szórakozni járó fiatal és ő, a csendes, félénk idősebb pasi. Ha a szomszédokkal találkozunk, arra szoktam gondolni, vajon mi lenne, ha tudnák, mit tesz ez a köztiszteletben álló férfi a "kisfiával" a pincében... Hogy néha levisz az ott erre a célra külön berendezett szobába, és elveri a fenekemet egy hajkefe hátlapjával? Azért a pincében, hogy a szomszédok ne halljanak. Az a szoba mindig meleg, és nincs ott más, mint egy szőnyeg meg egy szék, no meg egy fa paskoló. Nem szeretem, és mindig félek, amikor levisz oda, de ugyanakkor biztonságban érzem magam ott. Nyugodtam kisírhatom magam (mindig ezt teszem), ő pedig levezetheti az irántam érzett haragot - bár ő tényleg hisz benne, hogy a fenekelés a javamra válik. Tudom, hogy mindkettő - a harag és az irántam érzett szeretet, aggódás az, ami arra készteti, hogy nagyon szigorúan elfenekeljen. A fenekelést magát nagyon nem szeretem, de amit előtte és utána érzek - igen. Bármikor elmehetnék, de nem teszem. Szeretem, ő is szeret, és ezt így mutatjuk ki néha.

Ismétlem - szeretem a fenekelést. Nagyon fáj, és minden korlátomról elfeledkezve kisfiúként viselkedek amikor kapom. De amikor vége van, és az égő érzés a fenekemben csitulni kezd, rájövök, hogy megérdemeltem, és a fenekelésnél sokkan jobban fájna, ha elhagyna mert néha bután viselkedem vagy mert sokáig szórakoztam.

Szeretnék hasonló leveleket olvasni. Ugyan nem vagyok büszke arra, hogy engem fenekelnek, és örülök hogy nem látjátok az arcom amikor e sorokat írom, de remélem hogy megértitek - a fenekelés összetarthat párokat."